A(z ó)poroszok

Ejtsünk néhány szót a terület őslakosairól. Azért szokták őket óporoszoknak nevezni, hogy megkülönböztessék a „német poroszoktól”. (Németül ezt a megkülönböztetést a prußisch és preußisch szavak fejezik ki.) Bár nemcsak a németek asszimilálták őket, hanem a lengyelek és a litvánok is.

Kik is voltak ők?

 

A poroszok balti nép voltak, az indoeurópai nyelvcsalád balti ágába tartozó nyelvet beszéltek. A balti nyelveket két csoportra szokták osztani: keletbaltira és nyugatbaltira. A ma élő balti nyelvek – a lett és a litván (illetve a néha külön nyelvnek, néha a lett és a litván nyelvjárásának tartott latgal és žemaitis) – mind a keletbalti nyelvcsaládba tartoznak.  A porosz és a jatving alkotta a nyugatbalti nyelvcsaládot. (A két nyelvcsalád közti átmenetet képzett az ugyancsak kihalt kurs nyelv, amelyet a tengerparti részeken: a lettországi Kursföld régióban és esetleg a Kurs-turzáson/földnyelven beszéltek – ők a lettekhez asszimilálódtak. Egy 16. századi krónikás szerint a németek betiltották a kurs nyelvet, mert az „nem szép” :) , ezért a kursok áttértek a lettre.

Nagyjából a Visztula és a Nemunas (Nyeman) közti területen éltek.  Több törzsük volt: sembek (ők laktak a Sembiai-félszigeten, amely most a Kalinyingrádi terület), warmok (a mai lengyelországi Warmia egykori névadó lakói), natangok, nadruvok, skalvok.  A „porosz” elnevezést többféleképpen próbálták etimologizálni. Mivel tudomásunk szerint csak a szomszédaik hívták így őket, ők saját magukat nem, ezért nincs is értelme a porosz nyelvben keresni a szó eredetét. Valószínűleg a lengyelek nevezték így el őket, mert az oroszok mellett (po russi) laktak. (Persze ott voltak köztük és az oroszok között a litvánok, de Litvániát is általában egy kalap alá vették a Russzal.) Az egyik érdekes etimológia szerint (J. Okulicz) az elnevezés a gót prus ’ló’, ószláv prusza ’kanca’ szavakkal áll összefüggésben, mivel a poroszok életében a lótartásnak központi jelentősége volt. Wulfstan például leírja, hogy a temetést lóversennyel kötötték össze, s az elhunyt ingóságait versenydíjak formájában osztották szét.

A poroszokról először Brémai Ádám krónikás számolt be, és sokkal közelebbit nem is nagyon tudunk róluk ezen kívül: „az oroszokkal és a lengyelekkel határos Semland (Sembia) szigete, ahol sembek avagy poroszok élnek, akik kék szemű, piros arcú és hosszú hajú „emberséges emberek” (homines humanissimi), mert segítségére sietnek annak, aki hajótörést szenvedett, vagy akit kalózok támadtak meg. A mocsaras vidék miatt lakhelyeik megközelíthetetlenek. Nem tűrnek maguk felett urat. Az az egy baj van velük, hogy Krisztusban nem hisznek, s kegyetlenül üldözik a hittérítőket”. A litvánokkal ellentétben nem sikerült önálló államot alapítaniuk, ez lett a vesztük: „Politikai katasztrófájuk fő okát tehát abban kell látnunk, hogy szomszédaikhoz képest idejétmúltan „túl demokratikus” volt társadalmuk szervezettsége. A törzsszövetség katonai demokráciája nem alakult át – mint a litvánoknál – katonai monarchiává”.   (Bojtár Endre: Bevezetés a baltisztikába)

Adalbert és Brúnó, a két vértanú

A poroszok térítésében két püspök jeleskedett: prágai Adalbert, eredetileg Vojtěch (igen, az az Adalbert, aki Géza fejedelem udvarában is megfordult, és a legenda szerint ő keresztelte meg Vajkot) és az ő fanatikus követője, Querfurti Brúnó. 

  Szent Adalbert. Kovács Mihály festménye (1855)

A lengyel fegyveres kísérettel érkező Adalbertet és társait a poroszok először szép szóval hazaküldték. A püspök azonban kívánta a vértanúságot. Két társával együtt öt napig egy faluban húzta meg magát, majd újra prédikálni kezdett, s csak ekkor ölték meg. Halálát Canaparius a következőképp írja le: „A felbőszült tömegből előugrott a haragos Sicco, és egy nagy lándzsával teljes erőből átütötte a szívét. Ő a bálványimádók papja volt és ezen összeszövetkezett tömeg vezére, ezért kötelessége volt az első sebet ejteni. Aztán odarohant mindegyik, és sebeket ejtve kitöltötték dühüket. (…) Testét azon a helyen hagyták, a fejét egy karóra tűzték, és vidám dallal ünnepelve gonosztettüket hazatértek.” Ez nem spontán gyilkosság, hanem bírósági ítélet rituális végrehajtása volt: Adalbertnek nem a térítés miatt kellett meghalnia, hanem azért, mert véletlenül valószínűleg egy szent ligetben éjszakázva megszentségtelenítette azt. (Társait nem bántották.) (Bevezetés)

Thietmar érsek, aki Querfurti Brúnó iskolatársa volt Magdeburgban, ezt írta Brúnó haláláról: „Buzgó szerzetesi életének tizenkettedik évében Poroszföldre ment (ad Pruciam), hogy annak terméketlen talaját az isteni maggal megtermékenyítse; de a kemény föld, amelyen csak bogáncs nőtt, nem egykönnyen volt feltörhető. Mikor épp e terület és Oroszföld (Rusciae) határán prédikált, a helybeliek először ellenszegültek neki, majd amikor tovább hirdette az evangéliumot és Krisztus szeretetét, aki az Egyház feje, levágták a fejét, 18 társáéval együtt.” (Bevezetés)

Adalbert és Brúnó korai porosz missziója majd kétszáz évig folytatás nélkül maradt, végül persze mégis megtérítették a poroszokat. A német lovagrend missziójának kezdetét II. Ince pápa 1206-os bullájához kötik. 
 

Az 1260-74-es porosz felkelést Herkus Mantas (vagy Monte) vezette. Herkust, aki valószínűleg előkelő származású volt, gyerekkorában a németek foglyul ejtették, és német nevelést kapott. Később mégis népe oldalára állt. 1262 körül csapatainak többször is sikerült elfoglalniuk Königsberg várát, de amikor Herkust eltalálta egy lándzsa, visszavonult.  De nem sokkal később folytatta a harcot, végül 1273-ban elfogták és felakasztották. A poroszokat állítólag a litvánok is támogatták a harcokban. Később a litvánok valóságos kultuszt teremtettek a személye köré, róla van elnevezve Klaipėda főutcája, történelmi dráma (1957) és film is készült róla a szovjet időszakban (1972), előbbi nyilvánvaló szovjet- utóbbi pedig németellenes felhanggal.

Bár a tűzzel-vassal történő térítés tragédia volt a poroszok számára, viszont ennek köszönhetjük, hogy egyáltalán fennmaradt valami a nyelvükről.

A porosz nyelv

Az utolsó porosz anyanyelvű emberek a 18. században haltak ki (illetve asszimilálódtak). Egy pestisjárvány is hozzájárult eltűnésükhöz. Valószínű, hogy a vizek által védett, félreeső félszigeten, Sembiában élt a legtovább a porosz nyelv.

A porosz nyelvről mindössze néhány nyelvemlék maradt fenn: 4-5 szórványemléken kívül két kéziratos német–porosz szótár és három nyomtatott kétnyelvű (német és porosz) lutheránus katekizmus, ezekből lehet rekonstruálni, milyen is lehetett.

„Az összes nyelvemlék kb. 2250 különálló szót tartalmaz. Ráadásul ezek is különböző nyelvjárásokból származnak, s nem mindig tudni, hogy mennyit torzított rajtuk a lejegyzés. A nyelv rekonstruálását az is nehezíti, hogy alig van teljes paradigma: például a 280 fennmaradt igének 57 %-a csupán egyetlen alakban szerepel, még a létige ragozása is hiányos. A szolgaian szó szerinti fordítások miatt szinte semmit nem lehet tudni a mondattanról. E hiányok pótlására nemcsak a hely- és személyneveket próbálják felhasználni, hanem a poroszországi német, lengyel és litván nyelvjárásokban fellelhető pruszizmusokat (prutenizmusokat), s természetesen a lett és litván párhuzamokat is.

Mivel a porosz szakadt ki a legelőbb a közös baltiból, s azután jó ideig a lett-litvántól elzárva fejlődött, archaikusabb, mint azok. Másrészt erős szláv (lengyel és kasub) és különösen germán hatást mutat.

Miután az 1260-as ún. nagy porosz felkelés során a porosz vezető réteg nagy része elesett a harcokban, majd az egészen 1295-ig fel-fellobbanó felkelés elfojtása után a megmaradtak vagy Litvániába menekültek, vagy elnémetesedtek, illetve ellengyelesedtek, a porosz nyelv – a közép- és kelet-európai történelemben ismerős módon – parasztnyelvvé süllyedt.

A 16. századi porosz írásbeliség emiatt sem tudott továbbfejlődni. A 17. században még használták a poroszt nyilvános érintkezésben is, majd egyre jobban visszaszorult „családi nyelvvé”, s véglegesen a 18. század első évtizedeiben halt ki, mikor a hétéves háború és a nyomában támadt pestisjárvány kiirtotta Kelet-Poroszország lakóinak jó részét, s helyükre Európa minden részéből új telepesek jöttek.” (Bevezetés)

 

Újporosz reneszánsz 

Az „óporosz (vagy újporosz?) zászló”. Az NSZK-ban élő egykori poroszországi lakosok (a Tolkemita Alapítvány) alkották a „porosz romantika” jegyében. A felirat szerintem valami olyasmit akar jelenteni, hogy: ’porosznak születtem’.

 

Ennek az érdekes, bár kissé komikus mozgalomnak az ismertetésénél ismét Bojtár Endre alapvető művéhez fordulok:

„Napjainkban a porosz nyelv és kultúra érdekes feltámasztási kísérletének lehetünk tanúi, egymástól függetlenül két helyen is. A németországi Dieburgban 1980 óta működik a (…) Tolkemita Poroszbarát Kör (Preussen Freundeskreis). Létrejöttéhez az ösztönzést H. Gerlach könyve (1978) adta. A szerző felfedezte, hogy ősei poroszok voltak, s megírta – rokonszenves óporosz elfogultsággal – a poroszok történetét. A kör tagjai közül is többen poroszországi balti származásúak. Nemcsak hogy könyvsorozatot adnak ki és gyűjtik a porosz kultúra emlékeit, de megpróbálják a porosz nyelvet is feléleszteni: H. G. Podehl (1985) már új-poroszul írt verseket is közölt. Indítékaik többfélék: őskeresés, hagyományápolás, a kis kultúrák tisztelete, némi utólagos történelmi igazságszolgáltatás stb. G. Kraft-Skalwynas tollából már megszületett ennek az új-porosznak a nyelvtana is, bár a nyelvész M. L. Palmaitis megjegyzi a lettül tudó műkedvelők által fabrikált nyelvről, hogy az nem annyira porosz, mint inkább lett alapú „balti eszperantó”. Alighanem a játékos kísérletező kedv készteti korunk egyik legnagyobb filológusát, V. Toporovot arra, hogy M. Palmaitisszal együtt szintén új-poroszul írt műveket adjon közre: újévi köszöntőt, nyelvtani szabályokat, siratóéneket, s amit az érdekesség kedvéért idézek, a Miatyánkot (amelynek újjáteremtéséhez rendelkezésükre állt az ima óporoszul is, mégpedig egyenesen 3 változatban): 

Nusan Tawa endangun, Swintints wirsei Twajs emmens, Peresiei Twajs riks, Twajs kwajts audasei sin kagi endangun, tit digi nozemei. Nusan deininin geiten dais numans šandeinan be etwerpeis numans nusan aušautins kaigi mes etwerpimai nusan aušautenikamans, be ni wedais mans en baudasenin, sklait izrankais mans cze wargan. 

(Palmaitis–Toporov 1984:57. – A két nyelvész cikkének már a címében is szójáték van: rekreáció ’üdülés’, re-kreáció ’újjáteremtés’.) Kísérletük nem előzmény nélküli: W. Pierson 1870-ben tett közzé egy németül fennmaradt porosz siratóéneket, amit ő „fordított vissza” poroszra. 

A porosz kultúra, a porosz nyelv rekonstrukciója az 1989–91-es fordulat után politikai jelentést és jelentőséget is kaphat. Felmerült ugyanis egy olyan ötlet, hogy a három balti állam, Észtország, Lettország és Litvánia esetleges jövőbeni konföderációjához csatlakozhatna negyedikként az egykori poroszok lakta Sembia, a jelenleg Oroszországhoz tartozó Kalinyingrádi terület (amelyet két önálló, független állam: Litvánia és Fehéroroszország választ el az anyaországtól), ahol is az orosz, a német (a lengyel? a litván?) mellett az új-porosz lehetne a Borussia nevű „kanton” egyik hivatalos államnyelve.”(Bevezetés)

Az utóbbi elképzelés később is felbukkan némileg más formában (porosz nyelv nélkül), de erről majd később.