Szovjet förmedvény vagy élhető, zöld város?

Ha Kalinyingrád szóba kerül, általában azt szokták mondani: „az egy borzasztó ronda város, semmi nem maradt a német épületekből, a szovjetek lerombolták meg elrondították az egészet”.

A második világháború alatt és után Königsberg épületeinek nagy része valóban megsemmisült. A háború alatt az angol bombázások miatt, később pedig a szovjet hatóságok tudatosan pusztítottak mindent, ami a német múltra emlékeztetett. Például a német lovagrend egykori kastélyának romjai egészen 1968-ig álltak, amíg fel nem robbantották őket, hogy megépítsék a helyükön a Szovjetek Házát.

Ehhez képest meglepően sok műemlék megmaradt, így, noha a régi Königsberg hangulatának, az óváros szűk utcácskáinak nyoma sincs, jó pár épületet találhatunk, amelyek a német időszakra emlékezetnek, ami más szovjet városokról nem mondható el. Tehát a förmedvényjelleg csak relatív.

Viszonylag sok megőrződött az erődítményekből, főleg a város széliek (Wrangelturm, Dohnaturm, Rossgärtner Tor, Königstor, Sackheimer Tor, Sternwartebastei, Friedländer Tor, Branderburger Tor, Friedrichsburger Tor).

 Königstor, a legszebb megmaradt erődítmény

A hely mindig is katonai város volt: a porosz korszakban erődváros, majd a Szovjetunió/Oroszország előretolt hadállása (ma is rengeteg katonát és tengerészt látni az utcán). Több hullámban több erődítménygyűrűt építettek a város köré. Az 1900-as évek elejére a hadászat fejlődésével ezek elvesztették jelentőségüket, ekkor kertészeti szakemberek segítségével parkövezetté alakították őket. A megmaradt „romantikus” erődítmények aztán ismét hadászati szerepet játszottak a második világháborúban: a várost erődnek minősítették. Mindössze egyetlen objektum van, amelyet állítólag ma is katonai célokra használnak, a Sternwartebastei (Asztronomicseszkij basztion).

 Sternwartebastei

Ennek eredményeképpen parkövezet alakult ki a város körül, amely még tovább növekedett annak révén, hogy a lerombolt épületek helyére nem mindig építettek újakat, hanem parkosították az üres területeket. Ennek köszönhetően a város egyharmadát parkok és zöldterületek alkotják. 

Az erődök közül érdekes történet fűződik a Rossgaertner Torhoz. Állítólag Münchausen báró (aki pedig létező személy volt), szentpétervári szolgálatából hazafelé tartva betért az itt található sörözőbe. Azonban nem volt nála elég pénz, hogy kifizesse a cechet, és megígérte a kocsmárosnak, hogy alkalomadtán megadja. Alkalom viszont sosem adódott ;) Jóval később egy delegáció kereste fel a kocsma akkori tulajdonosát Münchhausen szülővárosából, Bodenwerderből, és átnyújtottak neki egy III. Vilmos-korabeli tallért. (a mai értéke kb. 1000 USD) 

Rossgärtner Tor

A delegáció felkereste a Világóceán Múzeumát is, ahol megtekintették annak a bálnának a csontvázát, amelyről Münchhausen azt állította, hogy lenyelte őt. Münchhausen báró olyan jelentős személyiségnek számít Königsbergben, hogy emlékművet is emeltek neki, íme: (A műalkotás azt ábrázolja, amikor a báró egy ágyúgolyón elrepült a török táborba.)

Na de ezután a kis kultúrtörténeti kitérő után vissza a városképhez. A szovjet csúfítás emblematikus objektuma a Szovjetek háza. A Lonely Planet szerint a világ egyik legrondább épülete, legalábbis a szovjet építészet remekei között... A königsbergi kastély felrobbantása után kezdődött meg az építése. Nem pontosan azon a helyen áll, ahol a kastély volt, hanem valamivel keletebbre. Eredetileg közigazgatási épület lett volna. A tervezőket Oscar Niemeyer egy épülete (valószínűleg a brazil parlament) ihlette, aki Brazília új fővárosának, Brazíliavárosnak a terveit készítette. Az építkezés sosem fejeződött be. Problémát okozott többek között a mocsaras talaj, amely nem elég szilárd, hogy megtartson egy ekkora épületet. Gondok voltak a finanszírozással is, a tervezett 28 emelet helyett végül csak 21-et építettek. A ’80-as évek második felében, amikor már 95%-ban kész volt, abbamaradt az építkezés. 2005-ben, a város 750 éves évfordulójára kívülről kicsit kipofozták az épületet, beüvegezték az ablakokat, világoskékre festették a falakat, de belül továbbra sincs befejezve. A helybeliek „elásott robotnak” hívják: egy bizonyos nézetből valóan úgy néz ki, mint egy óriási robot feje. Nevezik ironikusan Új Könisgbergi Kastélynak és egyszerűen csak Szörnynek. 2011. novemberében Nyikolaj Cukanov, a Kalinyingrádi Terület kormányzója „a város szégyenének” nevezte az épületet, amelyet szerinte le kell bontani, a helyén pedig, ahol valamikor a Királyi Kastély állt, ismét a Királyi Kastélynak kell állnia.

  

a Szovjetek Háza

az egykori königsbergi kastély

Nos, a fentiekre való tekintettel megállapíthatjuk, hogy Kalinyingrád semmilyen másik városhoz nem hasonlítható: a szovjet építészet jellegtelen alkotásai állandó kontrasztot képeznek a német kor maradványaival, a téglagótikával, és a sablonos betonkreálmányok között minduntalan felsejlik egy elsüllyedt világ; ez a két réteg állandó dialógusban áll egymással. Ezen felül pedig belengi a várost Kantnak, a hely emblematikus figurájának és egy kihalt népnek a titokzatos óporoszoknak az emléke is.

Königsberg topográfiája

A régi Königsberg eredetileg több önálló településből állt, amelyeket csak 18. században egyesítettek. Mindegyiknek saját temploma, városházája és piaca volt.

Az Óváros (Altstadt), amely a Pregel (Pregolja) jobb partján terült el, 1286-ban kapta meg a városjogot, és 1340-ben belépett a Hanzába. A Balti-tengeri kereskedelmi privilégium kiváló lehetőséget biztosított a városrész fejlődéséhez. A háború vége felé a negyed súlyos károkat szenvedett, mára sajnos nyoma sem maradt.

A második település, amely megkapta a városjogot, Löbenicht volt (1300-ban). Először 1478-ban említik Löbenick néven, az elnevezés ugyanis valószínűleg a porosz Lypenikaira megy vissza, amely hársfákkal benőtt helyet jelent (litván, lett liepa: ’hársfa’). Ez a városnegyed szintén a Pregel jobb partján, a vártól keletre feküdt. A két duzzasztással létrehozott tó, amelyek itt találhatóak (Schlossteich és Oberteich, ma Nyizsnyij Prud és Verhnyij Prud), valószínűleg már az óporoszok idejében, a keresztesek megérkezése előtt is léteztek, ugyanis innen származhat a város porosz neve (Twangste). A Schlossteich partján halászok, kézművesek és állattenyésztők telepedtek le. Löbenicht keleti részén volt a Szent Borbála-templom, amelyet a Honigbrückén (Medovij moszt) keresztül lehetett elérni. Ez a híd, amelyet azóta többször átépítettek, az egyetlen építmény, ami Löbenichtből megmaradt. (A legenda szerint arról kapta a nevét, hogy egyszer egy áthaladó szekérről leesett egy mézzel teli hordó, és a szétcsurgó méz beleivódott a híd faszerkezetébe.)

 a Honigbrücke ma, hátérben a régi Königsberget stilizáló Fischerdorffal

A három fő városrész közül utolsóként Kneiphof kapta meg a városi jogokat, 1327-ben. A név elég mulatságos, de megtévesztő: valójában semmi köze sincs se a kocsmához, se az udvarhoz, hanem népetimológiáról van szó, a terület porosz neve Knipabe volt, ami az ape ’folyó’ (litván upė, lett upe) szóval áll összefüggésben, valószínűleg elárasztott helyet jelent. Arról a szigetről van szó, amely a Pregolja „régi” és „új” ága (Alte und Neue Pregel) között terül el, és amelyet ma Kant-szigetnek (Osztrov Kanta) hívnak, ugyanis itt van a dóm, amelynek oldalában Kant síremléke található. (Az 1990-es években, amikor Kalinyingrád egyre elérhetőbbé vált a külföldi turisták számára, az akkori polgármester, Vitalij Sipov fesztiválterületet akart kialakítani a szigeten, ekkor keresztelték át.) Ezt a szigetet régen öt híd kötötte össze a többi városrésszel, amelyek közül csak a Honigbrücke maradt meg. A legfontosabb épületek a szigeten a dóm, a városháza és az egyetem voltak. (Tehát nem a kocsma :) Volt természetesen számos kocsma is, köztük a híres „pacalpincék”, ahol egy helyi specialitást, königsbergi pacallevest lehetett kapni. A szigettől nyugatra egyesül a két folyóág, ezért itt volt a város régi kikötője, amely a folyami és a tengeri hajózás közötti kapcsolatot biztosította. A terület sűrűn be volt építve; főleg kereskedők és kézművesek laktak itt, erre utalnak az egykori utcanevek is: Fleischbänkenstrasse, Brodbänkenstrasse, Kohlmarkt. A háborús pusztítások után (a brit légierő a svéd semlegesség megsértésével Svédország felett átrepülve bombázta a várost) hátramaradt köveket és téglákat Leningrád újjáépítéséhez használták fel. A dóm romjait azonban meghagyták Kant miatt, akit a szovjetek is jelentős személyiségnek ismertek el mint a felvilágosodás előkészítőjét. A dóm helyreállítása 1992-ben kezdődött el, és a munkálatok azóta folyamatosan zajlanak. Maga a dóm épülete legalábbis kívülről mindenképpen befejezettnek tekinthető, viszont tervbe van véve a régi városnegyed épületeinek rekonstrukciója is.

 a Kant-sziget (Kneiphof)

Később a fenti háromhoz jött még egy városrész, Sackheim, amely az itt lakó kosárfonókról és zsákvarrókról kapta a nevét. Sackheim emlékét őrzi a Sackheimer Tor, amelyet a 19. században építettek, és keletről védte Sackheimet. A háború után 2006-ig raktárként használták, restaurációja folyamatban van. Ha elkészül, egy kis múzeum mellett a Standardizációs és Mérésügyi Központ laboratóriumai kapnak helyet az épületben.

 a Sackheimer Tor

1724-ben a porosz városreform keretében egyesítették a városrészeket. Ekkor alkották meg a város címerét is: A fehér kereszt a vörös mezőben az Óvárost jelképezi, a korona a két csillaggal Löbenichtet, a korona a két vadászkürttel pedig Kneiphofot.

 A fentieken kívül természetesen később több városrész is létrejött, közülük említésre méltó Amalienau, az elegáns villanegyed, amelynek házai szerencsére nagyrészt megmaradtak, elegáns kertvárosi hangulatot kölcsönözve az egyébként jellemzően szovjet stílusú város egy zugának.

utca Amalienauban (történetesen az Engels utca :)

Ma három kerületből áll a város: Centralnij (északnyugati rész), Moszkovszkij (déli rész) és Lenyingradszkij (északkeleti rész) rajon. Régebben létezett még két másik is, a Baltyijszkij, amely a délnyugati, és az Oktyabrszkij, amely a nyugati városrészt foglalta magában, ezeket nemrég beolvasztották a Moszkovszkij és a Lenyingradszkij kerületbe. Ezeken belül természetesen több városrész is található: Mengyelejevo (nagyjából az egykori Amalienau), Pobednoje, Alekszandro-Nyevszkoje stb.

Ha Königsberg, akkor Kant, ha Kant, akkor Königsberg

Mivel április 22-én van Kant (1724-1804) születésnapja, illendő megemlékeznem a város leghíresebb szülöttéről. (A többi híres szülöttel is fogok majd remélhetőleg foglalkozni egy másik bejegyzésben.) A Kant és Königsberg Barátainak Társasága (www.freunde-kants.com) többnapos rendezvénysorozattal ünnepelte a filozófus születésének 288-adik évfordulóját.  Az ünnepségsorozat keretében konferenciára, orgona- és zongorakoncertre is sor került (utóbbin a keletporosz származású berlini zongoraművésznő, Irmelin Jättkowski-Eckert Liszt-darabokat is előadott, ki tudja, talán éppen amiatt, hogy Liszt az Albertina díszdoktora volt), valamint leleplezték Kant emléktábláját a dómban, és megkoszorúzták a sírját, amely a dóm oldalában található. A síremlék 1924-ben készült el, a Kant-bicentenáriumra. Szokás, hogy az ifjú házasok virágot hoznak az „öregnek”.

Kant és a kávébab

A legérdekesebb rendezvény azonban az úgynevezett Bohnenmahl (magyarra leginkább babvacsoraként vagy babuzsonnaként lehetne lefordítani) volt, amelynek eredete a következő: Kant barátai minden évben április 22-én összegyűltek a filozófus házában, hogy megünnepeljék barátjuk születésnapját. Halála után elhatározták, hogy ápolni fogják barátjuk emlékét (tehát már több mint 200 éves a társaság!!). Az egyikük, Friedrich Wilhelm Bessel csillagász kitalálta, hogy Kant születésnapján minden évben elfogyasztanak egy süteményt, amibe bele van sütve egy kávészem. Aki megtalálja a tortaszeletében a kávészemet, az lesz a babkirály (Bohnenkönig) annak kell a következő évi babvacsorán babbeszédet (Bohnenrede) mondania. A babtársaság (Bohnengesellschaft) 140 éven keresztül, Könisberg pusztulásáig fontos kulturális tényezője volt a városnak. 1946-tól 1973-ig Göttingenben tartották a babvacsorákat, utána 2007-ig Mainzban, majd azóta ismét Königsbergben. Külön érdekesség, hogy a társaság mostani tagjai közül többen is vannak, akik Kant egykori barátainak leszármazottai.

Kant különc szokásai

Kant, bár azt állította magáról, hogy skót eredetű, apai ágról Kelet-Poroszországról származott, a Memel-vidékről (a litvánok emiatt néha maguknak követelik Kantot), édesanyja nürnbergi származású volt. A „skót kapcsolatból” mindössze annyi igaz, hogy nagyapjának két lánya skótokhoz ment feleségül.

A 18. század második felében élénk kulturális élet folyt Königsbergben, a várost „német Athénként” is emlegették, és Weimar mellett a német szellemi élet egyik központja volt. Virágzott a szabadkőművesség, 6 gimnázium működött, köztük a legfontosabb a Collegium Fridericianum volt, ahol Immanuel Kant és Johann Gottfried Herder is abszolvált. Majd az Albertinán folytatta tanulmányait, ahol 1755-től tanított. 1786-tól 1788-ig az egyetem rektora volt. Egyszer magára vonta a király, II. Frigyes Vilmos haragját, amiért a cenzúra megkerülésével publikálta a A vallás az értelem határain belül (1793) című művét. Amikor másodszorra is kiadta a könyvet, megtiltották neki, hogy vallással kapcsolatban publikáljon vagy előadást tartson.  

A filozófián (logika, episztemológia, etika) kívül foglalkozott pedagógiával, joggal, történelemmel; komolyan érdekelték a természettudományok, a csillagászat terén fontos felfedezéseket is tett. (pl. a Föld forgásával kapcsolatban, illetve megalkotta a Naprendszer keletkezésének elméletét: Kant–Laplace-elmélet). Elsősorban Newton, Hume és Rousseau művei inspirálták.

A filozófia terén a legfontosabb törekvése az volt, hogy az ismeretelméletben összeegyeztesse a racionalista és empirista felfogást, mivel az előbbi szerinte dogmatizmushoz, az utóbbi pedig szkepticizmushoz vezet; szerinte minden tudás a tapasztalatból származik (ahogy az empiristák mondják), de a tapasztalatot az ész adott struktúrák, velünk született fogalmak alapján fogadja be: „az érzéki szemléletek fogalmak nélkül vakok, a fogalmak szemléletek nélkül üresek”. Ilyen fogalom például az idő. (Ide nyúlik vissza Chomsky nyelvelsajátítási elmélete, a Language Acquisiton Device-szal és a mélystruktúrákkal.) Ezt fejtette ki leghíresebb művében, A tiszta ész kritikájában (1781).

Kant emlékműve a róla elnevezett egyetemnél

Az „öreg Immanuelről” egyébként több érdekes legendát is megőrzött az utókor. Állítólag egész életében alig hagyta el Königsberget, mindössze közeli településeken élő ismerőseit látogatta meg (Kelet-Poroszországot tehát soha nem hagyta el). Azt is tudni lehet, hogy igen módszeres ember volt, minden nap pontban fél ötkor végezte egészségügyi sétáit, és olyan pontos volt, hogy a városi lakosok hozzá igazították az óráikat. Bertrand Russel szerint csak egyszer nem jelent meg időben az utcán: akkor, amikor Rousseau Emiljét olvasta. 

Kant mustárosedénnyel. Friedrich Hagermann karikatúrája

A szigorú, puritán, aszketikus, csak a tudományra koncentráló életmódjáról szóló legendák ellenére diákkorában jó kártyajátékos volt, a biliárdozással pedig mellékkeresetet is biztosított magának. Divatosan öltözködött, kedvelte a társaságot, soha nem ebédelt egyedül. Meghívottainak a száma mindig három és hét között volt, hogy, úgymond, ne legyen kevesebb a gráciák számánál, de a múzsák számát se haladják meg. A szintén königsbergi születésű Hamann egyenesen attól félt, hogy Kantnak a társasági elfoglaltságok miatt nem jut elég ideje a munkára. Szerette az anekdotákat, de száraz hangon, fapofával adta elő őket. Később, amikor észrevette, hogy romlik az egészsége, szigorú napirendet állított fel, amelyet Heine a következőképpen ír le: reggel háromnegyed ötkor kelt (a szolgáló ezekkel a szavakkal ébresztette: „Es ist zeit!”), és este tíz órakor feküdt le. Az ebédnél kerülte a filozófiai témákról való társalgást. Valamint bevezette a rendszeres egészségügyi sétát. 

Kant és asztaltársasága. Emil Doerstling festménye (1892/93)

Az Albertinát a háború után Kalinyingrádi Állami Egyetem nevet kapta, de 2005-ben átkeresztelték Immanuel Kant Balti Szövetségi Egyetemre (Baltyijszkij Fegyeralnij Unyiverszityet im. Immanuila Kanta). 

Königsberg magyar kapcsolatai

Magyarok Königsbergben

Magyarok

Königsbergben

Bármilyen furcsa, ilyenek is vannak.

Szent Adalbert

Egyet már említettem az előző bejegyzésben, Adalbert püspököt, aki állítólag megkeresztelte Szent Istvánt, és akit meggyilkoltak a pogány poroszok.  Az ő tiszteletére szentelték a königsbergi dómot. Akárcsak az esztergomi bazilikát. 

Az Adalbert tiszteletére felszentelt dóm

Ezenkívül van egy másik templom, amit pedig róla neveztek el. Ma az épület az Ionoszférakutatási Intézetnek ad helyet, a műszereket is látni lehet a torony tetején. (Miután a Szovjetunióhoz került a város, a templomokat gyakorlati célokra használták. Így lett a Lujza-templomból síléckölcsönző (most bábszínház), egy másikból halászati üzem.) Adalbert egyébként Poroszországnak, Csehországnak, Lengyelországnak és Magyarországnak is védőszentje. 

A Szent Adalbert-templom

                   Brandenburgi Katalin

Königsbergben született Bethlen Gábor második felesége, az egyetlen erdélyi fejedelemnő, Brandenburgi Katalin. A hölgy nem volt túlságosan népszerű. Bethlen Gábor halála után ő lett az uralkodó (1629-1630), de nem volt benne sok köszönet. Miért esett éppen rá az erdélyi fejedelem választása? Kemény János azt írja, hogy: „Ez házasságra az fejedelmet vivé kiváltképpen az ok: mivel igen méltóság- és nagy hírt-nevet szerető ember vala, hogy nagy királyokkal, fejedelmekkel, annál inkább császárral való sógorság által mind méltóságát, hírét-nevét s mind birodalmát terjeszthetné s erősödhetnék állapotjában; és az mint hátrább is írám: ha római császárral való szövetsége végbemehet vala, igen szomjúhozza vala az pogányság ellen való hadakozást: noha külsőképpen igen színezett és kereste kedveket; de az nem succedálván, az brandenburgi házban [kívánt] házasodni, mind az electorokért, lévén atyafiságosok többek is, nemcsak az brandenburgumi, de leginkább az svéciai akkori híres hadakozó királyért, Gustavus Adolphusért, kinek felesége is azon házból való vala”.  Kemény szerint „még az fejedelemnek éltében, mihelyen betegeskedni kezde, az fejedelemasszony mind erkölcsében megvetemedék, mind pedig vallásában megtántoríttaték”. (Az előbbi arra utal, hogy több udvari emberrel is összeszűrte a levet, utóbbi pedig arra, hogy bizalmasai hatására titokban áttért a katolikus hitre, ami mellesleg igencsak érdekes egy porosz részéről.) Bethlen Gábor halála után pedig „nagy hasonlás lőn az országban, két ellenkező fractio támada: egyik az fejedelemasszony nevezeti alatt Csáki [Katalin bizalmasa] pártja, másik pediglen gubernátor Bethlen István pártja Az fejedelemasszony és Csáki pártján valának az catholicus uraim, sőt némelyek az több religión levők közül is. Gubernátor pártján valának az evangelicusok és az Bethlen Gábor rokonsági és nevelt emberi (…)”.

Liszt Ferenc

            Amikor Liszt 1842. március 14-én Königsbergben koncertezett, megkapta az Albertina, a Brandenburgi Albrecht által alapított egyetem filozófiai fakultásának díszdoktori címét.

A(z ó)poroszok

Ejtsünk néhány szót a terület őslakosairól. Azért szokták őket óporoszoknak nevezni, hogy megkülönböztessék a „német poroszoktól”. (Németül ezt a megkülönböztetést a prußisch és preußisch szavak fejezik ki.) Bár nemcsak a németek asszimilálták őket, hanem a lengyelek és a litvánok is.

Kik is voltak ők?

 

A poroszok balti nép voltak, az indoeurópai nyelvcsalád balti ágába tartozó nyelvet beszéltek. A balti nyelveket két csoportra szokták osztani: keletbaltira és nyugatbaltira. A ma élő balti nyelvek – a lett és a litván (illetve a néha külön nyelvnek, néha a lett és a litván nyelvjárásának tartott latgal és žemaitis) – mind a keletbalti nyelvcsaládba tartoznak.  A porosz és a jatving alkotta a nyugatbalti nyelvcsaládot. (A két nyelvcsalád közti átmenetet képzett az ugyancsak kihalt kurs nyelv, amelyet a tengerparti részeken: a lettországi Kursföld régióban és esetleg a Kurs-turzáson/földnyelven beszéltek – ők a lettekhez asszimilálódtak. Egy 16. századi krónikás szerint a németek betiltották a kurs nyelvet, mert az „nem szép” :) , ezért a kursok áttértek a lettre.

Nagyjából a Visztula és a Nemunas (Nyeman) közti területen éltek.  Több törzsük volt: sembek (ők laktak a Sembiai-félszigeten, amely most a Kalinyingrádi terület), warmok (a mai lengyelországi Warmia egykori névadó lakói), natangok, nadruvok, skalvok.  A „porosz” elnevezést többféleképpen próbálták etimologizálni. Mivel tudomásunk szerint csak a szomszédaik hívták így őket, ők saját magukat nem, ezért nincs is értelme a porosz nyelvben keresni a szó eredetét. Valószínűleg a lengyelek nevezték így el őket, mert az oroszok mellett (po russi) laktak. (Persze ott voltak köztük és az oroszok között a litvánok, de Litvániát is általában egy kalap alá vették a Russzal.) Az egyik érdekes etimológia szerint (J. Okulicz) az elnevezés a gót prus ’ló’, ószláv prusza ’kanca’ szavakkal áll összefüggésben, mivel a poroszok életében a lótartásnak központi jelentősége volt. Wulfstan például leírja, hogy a temetést lóversennyel kötötték össze, s az elhunyt ingóságait versenydíjak formájában osztották szét.

A poroszokról először Brémai Ádám krónikás számolt be, és sokkal közelebbit nem is nagyon tudunk róluk ezen kívül: „az oroszokkal és a lengyelekkel határos Semland (Sembia) szigete, ahol sembek avagy poroszok élnek, akik kék szemű, piros arcú és hosszú hajú „emberséges emberek” (homines humanissimi), mert segítségére sietnek annak, aki hajótörést szenvedett, vagy akit kalózok támadtak meg. A mocsaras vidék miatt lakhelyeik megközelíthetetlenek. Nem tűrnek maguk felett urat. Az az egy baj van velük, hogy Krisztusban nem hisznek, s kegyetlenül üldözik a hittérítőket”. A litvánokkal ellentétben nem sikerült önálló államot alapítaniuk, ez lett a vesztük: „Politikai katasztrófájuk fő okát tehát abban kell látnunk, hogy szomszédaikhoz képest idejétmúltan „túl demokratikus” volt társadalmuk szervezettsége. A törzsszövetség katonai demokráciája nem alakult át – mint a litvánoknál – katonai monarchiává”.   (Bojtár Endre: Bevezetés a baltisztikába)

Adalbert és Brúnó, a két vértanú

A poroszok térítésében két püspök jeleskedett: prágai Adalbert, eredetileg Vojtěch (igen, az az Adalbert, aki Géza fejedelem udvarában is megfordult, és a legenda szerint ő keresztelte meg Vajkot) és az ő fanatikus követője, Querfurti Brúnó. 

  Szent Adalbert. Kovács Mihály festménye (1855)

A lengyel fegyveres kísérettel érkező Adalbertet és társait a poroszok először szép szóval hazaküldték. A püspök azonban kívánta a vértanúságot. Két társával együtt öt napig egy faluban húzta meg magát, majd újra prédikálni kezdett, s csak ekkor ölték meg. Halálát Canaparius a következőképp írja le: „A felbőszült tömegből előugrott a haragos Sicco, és egy nagy lándzsával teljes erőből átütötte a szívét. Ő a bálványimádók papja volt és ezen összeszövetkezett tömeg vezére, ezért kötelessége volt az első sebet ejteni. Aztán odarohant mindegyik, és sebeket ejtve kitöltötték dühüket. (…) Testét azon a helyen hagyták, a fejét egy karóra tűzték, és vidám dallal ünnepelve gonosztettüket hazatértek.” Ez nem spontán gyilkosság, hanem bírósági ítélet rituális végrehajtása volt: Adalbertnek nem a térítés miatt kellett meghalnia, hanem azért, mert véletlenül valószínűleg egy szent ligetben éjszakázva megszentségtelenítette azt. (Társait nem bántották.) (Bevezetés)

Thietmar érsek, aki Querfurti Brúnó iskolatársa volt Magdeburgban, ezt írta Brúnó haláláról: „Buzgó szerzetesi életének tizenkettedik évében Poroszföldre ment (ad Pruciam), hogy annak terméketlen talaját az isteni maggal megtermékenyítse; de a kemény föld, amelyen csak bogáncs nőtt, nem egykönnyen volt feltörhető. Mikor épp e terület és Oroszföld (Rusciae) határán prédikált, a helybeliek először ellenszegültek neki, majd amikor tovább hirdette az evangéliumot és Krisztus szeretetét, aki az Egyház feje, levágták a fejét, 18 társáéval együtt.” (Bevezetés)

Adalbert és Brúnó korai porosz missziója majd kétszáz évig folytatás nélkül maradt, végül persze mégis megtérítették a poroszokat. A német lovagrend missziójának kezdetét II. Ince pápa 1206-os bullájához kötik. 
 

Az 1260-74-es porosz felkelést Herkus Mantas (vagy Monte) vezette. Herkust, aki valószínűleg előkelő származású volt, gyerekkorában a németek foglyul ejtették, és német nevelést kapott. Később mégis népe oldalára állt. 1262 körül csapatainak többször is sikerült elfoglalniuk Königsberg várát, de amikor Herkust eltalálta egy lándzsa, visszavonult.  De nem sokkal később folytatta a harcot, végül 1273-ban elfogták és felakasztották. A poroszokat állítólag a litvánok is támogatták a harcokban. Később a litvánok valóságos kultuszt teremtettek a személye köré, róla van elnevezve Klaipėda főutcája, történelmi dráma (1957) és film is készült róla a szovjet időszakban (1972), előbbi nyilvánvaló szovjet- utóbbi pedig németellenes felhanggal.

Bár a tűzzel-vassal történő térítés tragédia volt a poroszok számára, viszont ennek köszönhetjük, hogy egyáltalán fennmaradt valami a nyelvükről.

A porosz nyelv

Az utolsó porosz anyanyelvű emberek a 18. században haltak ki (illetve asszimilálódtak). Egy pestisjárvány is hozzájárult eltűnésükhöz. Valószínű, hogy a vizek által védett, félreeső félszigeten, Sembiában élt a legtovább a porosz nyelv.

A porosz nyelvről mindössze néhány nyelvemlék maradt fenn: 4-5 szórványemléken kívül két kéziratos német–porosz szótár és három nyomtatott kétnyelvű (német és porosz) lutheránus katekizmus, ezekből lehet rekonstruálni, milyen is lehetett.

„Az összes nyelvemlék kb. 2250 különálló szót tartalmaz. Ráadásul ezek is különböző nyelvjárásokból származnak, s nem mindig tudni, hogy mennyit torzított rajtuk a lejegyzés. A nyelv rekonstruálását az is nehezíti, hogy alig van teljes paradigma: például a 280 fennmaradt igének 57 %-a csupán egyetlen alakban szerepel, még a létige ragozása is hiányos. A szolgaian szó szerinti fordítások miatt szinte semmit nem lehet tudni a mondattanról. E hiányok pótlására nemcsak a hely- és személyneveket próbálják felhasználni, hanem a poroszországi német, lengyel és litván nyelvjárásokban fellelhető pruszizmusokat (prutenizmusokat), s természetesen a lett és litván párhuzamokat is.

Mivel a porosz szakadt ki a legelőbb a közös baltiból, s azután jó ideig a lett-litvántól elzárva fejlődött, archaikusabb, mint azok. Másrészt erős szláv (lengyel és kasub) és különösen germán hatást mutat.

Miután az 1260-as ún. nagy porosz felkelés során a porosz vezető réteg nagy része elesett a harcokban, majd az egészen 1295-ig fel-fellobbanó felkelés elfojtása után a megmaradtak vagy Litvániába menekültek, vagy elnémetesedtek, illetve ellengyelesedtek, a porosz nyelv – a közép- és kelet-európai történelemben ismerős módon – parasztnyelvvé süllyedt.

A 16. századi porosz írásbeliség emiatt sem tudott továbbfejlődni. A 17. században még használták a poroszt nyilvános érintkezésben is, majd egyre jobban visszaszorult „családi nyelvvé”, s véglegesen a 18. század első évtizedeiben halt ki, mikor a hétéves háború és a nyomában támadt pestisjárvány kiirtotta Kelet-Poroszország lakóinak jó részét, s helyükre Európa minden részéből új telepesek jöttek.” (Bevezetés)

 

Újporosz reneszánsz 

Az „óporosz (vagy újporosz?) zászló”. Az NSZK-ban élő egykori poroszországi lakosok (a Tolkemita Alapítvány) alkották a „porosz romantika” jegyében. A felirat szerintem valami olyasmit akar jelenteni, hogy: ’porosznak születtem’.

 

Ennek az érdekes, bár kissé komikus mozgalomnak az ismertetésénél ismét Bojtár Endre alapvető művéhez fordulok:

„Napjainkban a porosz nyelv és kultúra érdekes feltámasztási kísérletének lehetünk tanúi, egymástól függetlenül két helyen is. A németországi Dieburgban 1980 óta működik a (…) Tolkemita Poroszbarát Kör (Preussen Freundeskreis). Létrejöttéhez az ösztönzést H. Gerlach könyve (1978) adta. A szerző felfedezte, hogy ősei poroszok voltak, s megírta – rokonszenves óporosz elfogultsággal – a poroszok történetét. A kör tagjai közül is többen poroszországi balti származásúak. Nemcsak hogy könyvsorozatot adnak ki és gyűjtik a porosz kultúra emlékeit, de megpróbálják a porosz nyelvet is feléleszteni: H. G. Podehl (1985) már új-poroszul írt verseket is közölt. Indítékaik többfélék: őskeresés, hagyományápolás, a kis kultúrák tisztelete, némi utólagos történelmi igazságszolgáltatás stb. G. Kraft-Skalwynas tollából már megszületett ennek az új-porosznak a nyelvtana is, bár a nyelvész M. L. Palmaitis megjegyzi a lettül tudó műkedvelők által fabrikált nyelvről, hogy az nem annyira porosz, mint inkább lett alapú „balti eszperantó”. Alighanem a játékos kísérletező kedv készteti korunk egyik legnagyobb filológusát, V. Toporovot arra, hogy M. Palmaitisszal együtt szintén új-poroszul írt műveket adjon közre: újévi köszöntőt, nyelvtani szabályokat, siratóéneket, s amit az érdekesség kedvéért idézek, a Miatyánkot (amelynek újjáteremtéséhez rendelkezésükre állt az ima óporoszul is, mégpedig egyenesen 3 változatban): 

Nusan Tawa endangun, Swintints wirsei Twajs emmens, Peresiei Twajs riks, Twajs kwajts audasei sin kagi endangun, tit digi nozemei. Nusan deininin geiten dais numans šandeinan be etwerpeis numans nusan aušautins kaigi mes etwerpimai nusan aušautenikamans, be ni wedais mans en baudasenin, sklait izrankais mans cze wargan. 

(Palmaitis–Toporov 1984:57. – A két nyelvész cikkének már a címében is szójáték van: rekreáció ’üdülés’, re-kreáció ’újjáteremtés’.) Kísérletük nem előzmény nélküli: W. Pierson 1870-ben tett közzé egy németül fennmaradt porosz siratóéneket, amit ő „fordított vissza” poroszra. 

A porosz kultúra, a porosz nyelv rekonstrukciója az 1989–91-es fordulat után politikai jelentést és jelentőséget is kaphat. Felmerült ugyanis egy olyan ötlet, hogy a három balti állam, Észtország, Lettország és Litvánia esetleges jövőbeni konföderációjához csatlakozhatna negyedikként az egykori poroszok lakta Sembia, a jelenleg Oroszországhoz tartozó Kalinyingrádi terület (amelyet két önálló, független állam: Litvánia és Fehéroroszország választ el az anyaországtól), ahol is az orosz, a német (a lengyel? a litván?) mellett az új-porosz lehetne a Borussia nevű „kanton” egyik hivatalos államnyelve.”(Bevezetés)

Az utóbbi elképzelés később is felbukkan némileg más formában (porosz nyelv nélkül), de erről majd később.

Ahol minden városnak öt neve van

Na jó, a fenti kijelentés azért túlzás, de az is igaz, hogy van itt olyan város is, ami hat névvel is büszkélkedhet: maga Kalinyingrád.  A terület őslakosai a balti nyelvet beszélő óporoszok voltak (akik a 18. századra kihaltak/asszimilálódtak, és a betelepülő németek vették át önelnevezésüket), ezért a legősibb településeknek eredetileg porosz neve volt.  A poroszokkal rokon litvánok is éltek a területen, részben a porosz és a litván törzsek határvidékén, részben későbbi betelepülés eredményeképpen a terület többi részén is, ezért vannak a településeknek litván neveik is.  A Német Lovagrend a középkorban elfoglalta a vidéket, így keletkeztek, a német nevek (amelyek legtöbbször a porosz nevek németesítései).  A grünwaldi csata (1410) után a Lovagrend állama Lengyelország vazallusa lett, innen a lengyel elnevezések. Az orosz nevekhez, gondolom, nem kell különösebb magyarázatot fűzni, csak a rend kedvéért jegyzem meg: a terület az 1945-ös potsdami konferencia döntése értelmében került a Szovjetunióhoz (ezen belül is az Orosz SZSZK-hoz, nem Litvániához, ezért a Szovjetunió felbomlása után orosz terület lett, így lett a korábbi Litván SZSZK-val határos körzetből exklávé). Ezután nevezték el a terület központját Mihail Kalinyinról, az első szovjet államfőről Kalinyingrádnak, ám 1946-ig még  Кёнигсберг  (ejtsd: Kjonyigszberg) volt a neve.  Az oroszok egyébként szintén nem voltak különösebben fantáziadúsak a névadásban. Egyes városokat híres szovjet személyiségekről  –  főleg a II. világháború idején a helyi harcokban jeleskedő hadvezérekről – neveztek el (Kalinyingrád, Csernyahovszk, Guszev, Nyesztyerov), más városok – mivel a terület egészen a legutóbbi időkig hadi zóna volt  – „katonás” nevet kaptak: Matrosszovo, Dobrovolszk (’önkéntes’), Hrabrovo (kb. ’bátor hely’, itt található Kalinyingrád repülőtere).  Néha viszont teljesen hasraütésszerű volt a névadás, pl.  Szovjetszk, Zelenogradszk (’zöld város’), Primorszk (’tengerparti’).  Ahogy Tomas Venclova írja: „Az újonnan adott neveket meg mintha az elõzõ napi újságból vagy a katonai szabályzat szövegébõl kölcsönözték volna – valószínûleg így is történt.” (Európa küszöbén: Kalinyingrád és Litvánia) Bojtár Endre szerint pedig "a Kalinyingrádi terület 1946 után történt orosz átkeresztelése nem nélkülöz bizonyos fekete humort" (Bevezetés a baltisztikába). Szerinte ugyanis Guszev városát ugyanarról a Guszev kapitányról nevezték el, akinek nevét a közelmúltig Budapesten utca őrizte (Guszev utca). Hogy kerül a '48-as hős Kalinyingrádba? Az orosz Wikipédia szerint (Гусев, Сергей Иванович) egy másik Guszev kapitányról nevezték el, bizonyos Szergej Ivanovics Guszevről, aki 1945-ben esett el a város körüli harcokban, és megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

Kaliniyngrád nevére visszatérve:  a város helyén egykor egy kis porosz település volt, aminek Twangste vagy Tuwangste volt a neve (ez a prutenológusok  szerint  ’közeli helyet’ vagy  ’gáttal ellátott helyet, tavat’ jelent).  A németek, miután elfoglalták a területet, és kezdték keresztény hitre téríteni a pogány poroszokat, 1255-ben megalapították Königsberget, amit állítólag II. Ottokár cseh királyról neveztek el, aki támogatta keresztes hadjáratukat, állítólag még részt is vett benne.  Ámde a poroszok Königsbergnek is adtak saját nevet:  Kunnegsgarbsnak nevezték. A város neve litvánul Karaliaučius, lengyelül Królewiec (vagy Królowgród), latinul Regiomontium. Állítólag még cseh neve is van, Královec.  Ezek az elnevezések mind a király (+hegy/vár/város) szóból származnak. Ezek után nyugodtan nevezhetjük magyarul Királyhegynek J

Néhány példa a cím alátámasztására:

orosz	német	porosz	litván	lengyel
Советск	Tilsit	?Tilse	Tilžė	Tylża
Гусев	Gumbinnen	Gabė	Gumbinė	Głąbin, Gąbin
Неман	Ragnit	Ragnita	Ragainė	Ragneta
Балтийск	Pillau	Pilavō	Piliava	Piława
Светлогорск	Rauschen	Rūsjai, Roūšai	Raušiai	Ruszowice, Ruskowo